"Az Oroszlán föl-alá lépdelt azon a kihalt tájon és új dalát énekelte. Ez lágyabb és dallamosabb volt az előzőnél, mellyel a csillagokat s a napot fölkeltette; finoman hullámzó muzsika. S amint dalolva bejárta a völgyet, kihajtott körülötte a zöld fű. Szemlátomást az Oroszlánból fakadt ez az áradó növényzet. Fölkúszott a kicsiny halmok oldalán s tovaterjedt. Percek alatt lepte el az alacsonyabb lejtőket a távolabbi hegyeken, mind vonzóbbá tette ezt az ifjú világot. Már hallható volt a könnyű szél, amint a füvet borzolja.

 Hamarosan más növény is sarjadt a füvön. A magasabb lankákon sötétzöld hanga nőtt, a völgyben nyersebb, tüskés zöld foltok ütköztek ki. Digory nem tudta, mik is lehetnek, míg egyik épp a közelében nem bújt elő. Apró és hegyes volt, karocskák tucatjai meredtek ki belőle zöldellőn, gyorsan növekedtek s másodpercenkint hüvelyknyivel nyúltak a magasba. Már csoportosan fogták körül, s mire csaknem álláig értek, rájött.

— Fák! — kiáltott föl.

 Csak az volt a zavaró benne, mint Polly később megjegyezte, hogy a részletektől alig győzték lesni a teljes látványt. Épp mikor Digory elkiáltotta: „Fák!", arrább kellett ugrania, mert Andrew bácsi már ott sündörgött körülötte, hogy a zsebéhez férkőzzék. Nem sokra ment volna vele, ha sikerül, mert a jobb zsebét célozta meg, abban a hiszemben, hogy ott a zöld, a „hazafelé" húzó gyűrű. De persze Digory ügyelt rá, hogy egyiket se veszítse el.

— Megállj! — sikoltotta a boszorkány. — Vissza onnét! Még hátrább! Aki tíz lépésnél közelebb megy a gyerekekhez, kiloccsantom az agyvelejét!

 Meglóbálta a lámpaoszlopról letört vasrudat, készen arra, hogy odavágja. Egyikük sem kételkedett benne, hogy nem tévesztene célt.

— Jó lenne, mi? — szólt rá az öregre. — Visszaiszkolni a fiúval a saját világotokba, engem meg itthagyni!

 Andrew bácsi türelmét vesztve még ijedségéről is megfeledkezett:

— Igenis, Madam, vissza bizony — felelte. — Nagy kedvem volna hozzá. És teljes joggal. Gyalázatosan és minősíthetetlenül bánt velem. Én megtettem mindent, hogy messzemenő udvariassággal a rendelkezésére álljak. És mi volt a köszönet érte? Ön kirabolta, nyomatékolnom kell, kirabolta egy köztiszteletben álló ékszerész boltját. Ön kierőszakolta, hogy a legdrágább étteremben, azt kell mondanom, tékozló bőkezűséggel vendégeljem meg, s ezért zálogba kellett csapnom az órámat láncostul. És nem hagyhatom szó nélkül, hogy családunkban ez a szokás ismeretlen, kivéve Edward unokafivéremet, de hát ő lovassági tiszt volt. S azon az ehetetlen ebéden, még most is nyomja a gyomromat, viselkedése és beszédstílusa kihívta valamennyi jelenlévő elítélő véleményét. Lehetetlenné tett a nyilvánosság előtt, soha életemben a tájára sem mehetek a Trocadero étteremnek! Ön tettlegességre vetemedett a rendőrség ellen, ön lopott...

— Elég mán ebbül, nagy jó uram, elég! — szólalt meg a gazda. — Nézze inkább meg haagassa ezt a sok csudát itt!

 Valóban volt mit lesni és figyelni körös-körül. Az a fa, melyet Digory az előbb észrevett, most már nyurga bükktörzzsé fejlődött, kiterjesztett ágai a feje fölött lengtek. Friss, dús füvön álltak valamennyien, s beszórták a margaréták és boglárkák. Kicsit arrább, a folyó mentén szomorúfüzek nőttek, s a túlparton virágzó ribiszke-, orgona- és vadrózsabokrok; rododendron fogta körül őket. A ló jóízűn tépte és ropogtatta a friss füvet.

 Az Oroszlán egyvégtében énekelt közben, föl-alá rótta méltóságos sétaútját. Aggasztó csupán az volt, hogy minden fordulóval kissé közelebb került hozzájuk. Polly egyre jobban belemerült a dallamba, mert úgy érezte, már kezdi sejteni a kapcsolatot a zene s a végbemenő események között. Mikor egyik dombon egy sor sötét fenyő szökkent elő vagy százyardnyira, már érezte, hogy összefüggésben vannak azokkal a mély, hosszan elnyújtott hangokkal, melyeket az Oroszlán egy másodperccel előbb énekelt. S mikor éles, könnyed hangsor tört ki belőle, Polly már meg sem lepődött, hogy szerte a mezőn hirtelen kankalinszőnyeg virul ki. Így, kimondhatatlan izgalommal szinte bizonyosra vette, hogy mindez (ahogy ő kifejezte) „az Oroszlán fejéből jön ki". Mikor az éneket hallgatták, meghallották a körös-körül történőket, ha körülnéztek, egyszerre látták valamennyit. Mindez olyan megrázó volt, hogy ideje sem jutott a félelemre. De Digory és a gazda egy csöpp nyugtalansággal észlelte, hogy az Oroszlán minden kanyarodóval egyre közelebb jut hozzájuk. Andrew bácsit bizony megvacogtatta a félelem, de térde annyira remegett, hogy mozdulni sem bírt."