Áthaladtak a tengeri város fölött. Az út eltűnt. Most egy óriási park fölött jártak, tele virágágyásokkal, díszcserjékkel. Aztán elakadt a lélegzete: embereket fedezett fel a mélyben. Egy tucat lehetett, lovon ültek. Nem tengeri csikón, amit múzeumokban mutogatnak, hanem igazi lovakon, persze méretüknek megfelelően. Nemes vitézek lehettek, mert még magasból is Lucy tisztán láthatta rajtuk a páncélinget, sisakot, díszes ruházatot. „Jaj, vigyázzatok! — kiáltott fel. — Felétek úszik egy nagy hal!" Ami ezután következett, az felülmúlta minden elképzelését. Valahonnan, a lovasok mögül (alól? felül?) előbukkant egy apró hal, ficánkolva, kacsázva és megközelítette a nagy halat, majd egy hirtelen mozdulattal elmarta és magával vonszolta az áldozatát. A lovasok nyugodtan ültek és nevettek. A kis „vadászhal" zsákmányával eltelve a lovasok mögé húzódott. Most egy másik „vadász" bukkant fel, zsákmányra lesve. „Ez egy vadászat lehet!" — csodálkozott és nevetgélt Lucy magában. Hirtelen megváltozott a kép. Észrevették a nagy, fekete árnyékot fölöttük. A halak villámgyorsan elsiklottak, a lovasok pedig fölfelé kúsztak, hogy szemügyre vegyék a szokatlan látványt. Annyira közel merészkedtek a hajóhoz, hogyha Lucy szólt volna hozzájuk, bizonyára meghallották volna. Most látta csak, hogy a lovasok nők és férfiak vegyesen. Némelyik a fején koronát viselt, mások vastag gyöngysorokat. Testüket mintha elefántcsontból faragták volna, hajuk sötétbordó színű volt. A vezető (király?) a csapat élén lovagolt, és büszkén, kihívóan nézett Lucyval farkasszemet. Lándzsáját megforgatta a kezében. A többiek követték a példáját. A nők arca ijedtséget és meglepődést tükrözött. Lucy látta, hogy életükben bizonyára először találkoznak hajóval, illetve emberi lénnyel. „Hogyan is láthattak volna hajót ezen a vidéken?"

— Mi olyan érdekes, Lu? — hallotta a kérdést a feje fölött.

 Lucy annyira elmerült a szokatlan látnivalókban, hogy szólni is alig tudott, karjai, lábai elzsibbadtak a kucorgásban. Drinian és Edmund álltak mögötte.

— Nézzétek! — mutatott a vízbe Lucy.

— Nagyon kérem felségeteket, óvakodjanak a túlzott vízbe nézéstől — emelte fel a mutatóujját a kapitány és arca komoly maradt.

— Nem értem — válaszolta Lucy meglepetten.

— Sosem engedem a matrózaimat, hogy sokáig a vízbe nézzenek. Pláne itt! Hallottam már olyan hajósokról, akik szerelmesek lettek a sellőkbe, amint megpillantották őket és menthetetlenül belevesztek a tengerbe. Mások ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy a tenger alatti világban éljenek, ezeket sem lehetett megmenteni."